Bárcsak az én történetem lenne, de nem semmi mikről hall az ember útközben. Fanni vagyok, a My Seven Worlds bloggere és Kolumbiában ismerkedtem meg az egyik legőrültebb, legbátrabb, legérdekesebb emberrel.
Andres kanadai állampolgár, de szülei révén nagyon latin-amerikai vonásai vannak. A fiúval egy kolumbiai kisvárosban, Tagangán hozott össze a sors. Éppen maracuja levet facsart nekem az alacsony, helyi öregasszony, mikor Andres megkérdezte tőlem, hogy tudok-e hostelt ajánlani neki a környéken.
Aznap délután barátaimmal és Andres-szel lementünk együtt a partra és kezdetét vették a több mint fél órán át tartó "uramisten", "neked elment az eszed" és "csoda hogy még élsz" megjegyzések.
A kanadai elmesélte, hogy Venezuelában kalandozott, ami már ennél a pontnál elképesztő volt, tekintve, hogy még az ott élők sem ajánlják senkinek, hogy betegyék a lábukat az országba, annyira veszélyes. Majd a fiú úgy döntött, hogy annak ellenére, hogy a Venezuela-Kolumbia határ le volt zárva a nem kívánt bevándorlás és a drogot miatt, ő megkísérli a sorsát és bejut Kolumbiába egy nem mindennapi módon. A hegyeken át.
Taxit fogott és a sofőr bevitte őt a dzsungelbe. Azon az úton jöttek, amit drogcsempész útnak is hívnak, megjegyzem nem ok nélkül. A kanyargós, sötét utakon Andres visszaemlékezett, hogy majd kiugrott a szíve a helyéről, annyira izgult. Pár perccel az indulás után megkezdődtek a meglepetések.
Először nem értette, hogy miért lassít a taxis, majd észrevette, hogy a benszülöttek kötelet feszítettek ki, hogy autó ne tudjon fizetés nélkül tovább haladni. A sofőr adott pár érmét a félmeztelen fiúknak, akik így leengedték a kötelet, majd vezetett tovább. Óramű pontossággal minden 10dik percben jött egy újabb kötél, újabb érméktől vált meg a sofőr és ez így ment egészen 32 kötélig.
Andres csak remélte, hogy a sofőrnél van elég érme és hogy a benszülötteknek nem fog fájni a foguk egyéb holmikra. Ami ezután jött, arra még ő sem számított. A taxi elkezdett rángatni, majd hangos puffogás közepette leállt. A fiú először azt hitte, hogy ezt előre kitervelték a rosszakarók és itt ér véget majd az élete, de látván a sofőr ijedtségét, tudta, hogy ez mindkettőjöket váratlanul érte.
A taxis hosszú percekig próbálkozott a telefonján, de a hegyek mélyén nem volt lefedettség. Így nem volt más hátra, mint kivárni a következő lépést. Sötétedett. A trópusi madarak tömegben tértek vissza az otthonaikba, már alig pislákolt a nap. Egyszer csak motorzúgásra lett figyelmes a venezuelai taxis és legnagyobb megkönnyebbülésre, nem drogcsempészek jártak arra hanem egy másik taxis. Mint kiderült, nem volt nagy a baj, kis segítséggel helyre pofozták az autót és még az éjj beállta előtt újra úton voltak.
Lassan haladtak tovább, hiszen a sötétben nehezebb volt észre venni a köteleket időben. A kanadai fiú alig pár percre csukta csak le a szemét, a sofőr keltette. Ekkor eszmélt rá Andres, hogy nincs tovább dzsungel, végre kiértek a sűrűből. A sofőr közölte a jó hírt, megérkeztek Kolumbiába. A fiú azonnal fogott egy másik taxit és a főúton visszavitette magát a határra, hogy legalább beléptető pecsét legyen az útlevelében, ha már nincs venezuelai kiléptetője.
Szájtátva hallgattam az izgalmakat és persze nekem is az volt az első gondolatom, hogy erre miért volt szükség? Miért nem lett volna egyszerűbb repülni, vagy be sem lépni Venezuelába?
A kalandjaim során megtanultam, hogy mindenkiben ég a tűz. Valakiben pislákol, valakiben lángol. Andres lelkében pusztított az egyértelmű volt, és így csillapította. Mindenki más eszközt használ a tűzoltásra, a kanadai fiú szereti a veszélyt, az izgalmakat és a kihívást. Ki vagyok én, hogy ítélkezzek. Csak elismeréssel tudok rá tekinteni, irigylem a bátorságát és nagyon szerencsés vagyok, hogy személyesen is hallhattam egy elképesztő emberi történetet.
Utolsó kommentek